A körtés sárgarépalekvár

Nálunk a reggeli szent dolog. Mivel a hétköznapok nem a kényelmes reggelizésről, a beszélgetésről, a jókedvről és a jóleső semmirekellőségről szólnak, ezért hétvégén pótolunk :) Nagy szendvicsezők lévén állandóan újabb és újabb finomságokon jár az agyam és most a fiúk kedvencét, a sima lekváros vajaskenyeret gondoltam egy kicsit újra. Igazából a szezonális zöldség kifejezés ebben az értelemben indiferens, mert répa bárhol, bármilyen mennyiségben beszerezhető, de ha kiskertben termesztett dologról beszélünk, akkor ez már nem annyira igaz. Most azonban nálam nagyon is aktuális a dolog. Mivel az unásig ismételt idei időjárás ezt az értékes zöldségemet is megtépázta, a meglévőkhöz mindenképpen szükség volt egy kevés utánpótlásra. Az én dílerem a CBA előtt szokott ücsörögni, csodálatos zöldségekkel illetve almákkal és körtékkel felpakolva, és utóbbiakból is egy nagyon különleges fajtát kóstoltam a múltkor, jobban mondva lehet, hogy csak nekem volt különleges, mert én még nem ettem Nashi körtét. Annak ellenére, hogy utánaolvastam, és sokkal jobb tulajdonságokkal bírnak termés és ellenállóság tekintetében, mint a hagyományos fajták. Zárójelben jegyzem meg, hogy egy gyors mozdulattal fel is mentem a Sieberz online katalógusába és kosárba ejtettem magamnak egy ilyen körtefát :) Szóval ez a Nashi körte egy eszméletlen illatos, kicsit kevésbé lédús, de roppanós, hibátlan, vastagabb héjú és alma formájú gyümölcs úgyhogy az utolsó szemig megvásároltam és egy 3-4 darabot a lekváromba "pazaroltam" belőle.
A lekvár elkészítésének nehézségi foka igazából egy bénább pasi rántottakészítési képességeit súrolja alulról, tehát nemre, korra és ügyességre való tekintet nélkül fogjon neki bárki, aki vérszemet kap, amit nem csodálnék. Kizárólag frissen megpirított toast kenyérre tegyétek, teavajjal megkenve, még langyosan, hogy szépen olvadjon bele a kenyérbélbe, erre jöhet a lekvár, hozzá egy pohár frissen facsart narancslé. Huhh, szerintem drogelvonókon lehetne vele nagy sikereket elérni, hogy aztán lekvárelvonón vigyorogjanak a páciensek.

A recept nagyon egyszerű:

1,2 kg lédús friss sárgarépa,
4 ek. citromlé
250 g barnacukor
250 g kristálycukor
1 ek. fahéj
1 rúd vanília
4 körte

A sárgarépát ledaráltam a robotgéppel nagyon apróra, hozzáadtam a citromot, a cukrot, a fahéjat és a vaníliarúd belsejét és hagytam egy órát levet ereszteni. Meghámoztam és felszeleteltem a körtéket. Utána közepes hőfokon főzni kezdtem a répát, 10 perc után hozzáadtam a körtét és addig főztem, amíg az egész össze nem állt lekvár állagúvá (úgy cca. 20 perc), egy kicsit botmixerrel megdolgoztam, még 5 percig rotyogott, aztán steril üvegekbe töltöttem, csavaros tetejűekbe, egyből tető rá és fejreállítottam. Ebből 4 kisebb üvegnyi lekvár lett.
Ne habozzatok tapasztalatokat megosztani vagy kérdéseket feltenni :)

Képfeltöltő nélkül...

...esély sincs arra, hogy érthetővé váljon a répafetisizmusom :))) bármit is képzeljetek ide :)) ezért az új bejegyzésem még várat magára, mert a rendszer nem működik. Remélem hamarosan közzétehetek két dolgot is, az egyik körtés sárgarépalekvár, a másik pedig egy kedves barátunknál kóstolt és azóta az egekbe magasztalt füstölt sajtos-sárgarépás szendvicskrém. Mindkettő megér egy posztot. És nekem vannak a kertből - abból a kócosfajtából - két szép nagy csokorravaló sárgarépáim, akik szerintem közelharcokba bonyolódnak, mikor nem nézek oda, hogy ki miként végezhesse.

Nem én nyertem...

...de a második helyen az általam készített fotót említik és engem már ez is büszkeséggel tölt el :))

beneveztem a teafagyit

Ez a süti annyira édes...

...hogy csak a legelvetemültebbeknek ajánlom. Elképesztően édes és friss egyszerre. Én azért választottam mára ezt a sütit, mert nálunk, rajtam kívül mindenki extraédesszájú, mert az édes édesszájúak ma indultak először együtt itthonról az oviba, kézenfogva, vigyorogva, és mert ma volt az első judoedzés, szóval mindenféle világrengető dolog történt ma velük :)) és mert rettentő sok időm volt lamentálni azon, hogy hogy megnőttek. Ja, és mert annyira jó nézni, ahogy megeszik. És mert ezután mindig elhangzik, hogy én vagyok a világ legjobb főzője:)
Ebben a sütiben, ami első ránézésre egy klasszikus lepényszerű dolognak néz ki, az a jó, hogy nem az. A textúrái (mert kettő is van neki) és az ízei is kontrasztban vannak egymással, ezt teszi egy kicsit különlegesebbé. Az elkészítése pofonegyszerű.

Hozzávalók a tésztához:

1,5 csésze liszt
0,5 csésze barna és 0,5 csésze kristálycukor
Másfél tk. sütőpor
125 g felkockázott vaj

Ezt morzsásra össze kell gyúrni, majd 2/3 - 1/3-ad arányban szétszedni. A nagyobbik felét a sütőtálba teszem. A tetejére barackot és málnát kellett volna tennem, de mivel délelőtt lelegeltük az összes málnaszemet, ezért a barack mellé én egy tavalyi, nagyon finom meggylekvárból kiszedett néhány szem meggyel pótoltam.

A maradék tésztához hozzáadok 3/4 csésze tejet, 1 tk. vaníliaesszenciát és 1 tk. sütőport. Ezt ráöntöm a barackra és 180 fokon nagyjából egy óra alatt szép pirosra sütöm. Amikor tányérra szedem még forrón, akkor a tetejére simán felveretlenül öntöm a hideg tejszínt, ami hihhetetlen selymessé teszi a karamellesre pirult morzsás alaptésztát.

Ha esetleg nem szentimentalizmusból készíteném, mint ahogy ma is tettem, akkor egy csendes, esős, tipikus könyvbújós napon állnék neki és egy csésze finom forró teával kínálnám.

Csiga, dió, csipkebogyó...

 Mivel abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a háromból két gyerekem óvodás tegnap óta, ezért temérdek időm volt délelőtt a kerttel foglalkozni. Egy...hmmm...gyorsan valami nagy dolgot....mondjuk az atom tengeralattjáró jó lesz....szóval ennek a súlyával nehezednek rám a kerti teendők a fősulis és az itthoni egyéb elintéznivalók mellett. De az idő, ez a gyönyörű kora őszi, langyos meleg kikergetett és elhitette velem, hogy nagyon is alkalmas a kötelező feladatok elvégzésére, mert elképesztő hatással van az emberre. Rám legalábbis mindenképpen. Az anyukám tegnapi látogatása és  segítsége nélkül most nem tartanék sehol, de az ő feladatának valódi foganatja majd csak tavasszal illetve kora nyáron lesz. Vegyes növényszigeteket komponált ugyanis azokból a növényekből, akik a felújítás miatt nem maradhattak eredeti élőhelyükön: gólyaorrok, peóniák, tulipánok, jácintok, nárciszok, cickafarkak, sásliliomok és tárkonyok barátkoznak most egymással a kert hátsó traktusában. Nekem pedig, ha azt akarom, hogy a jövő tavasszal egy jól előkészített, mikroorganizmusokkal és gilisztákkal teli vaskos fekete földrétegem legyen a palánták kiültetéséhez, akkor nagyon sok mindent kell előkészítenem. Komoly segítségeim is akadnak ugyan, mert a szomszédban egy kertészet van, ahonnan tettrekész pasikat tudok csatasorba állítani :) de azért az előkészítés fázisa mindenképpen az enyém, nekik a felásást adom majd. Begyűjtöttem tehát az utolsó terményeket, zellereket, chilipaprikákat, hagymákat, padlizsánokat, majd az összes letermett tövet kiszedtem és hátraszállítottam a komposztálóhoz. Ám onnan előtte kitermeltem a jó érett komposztot és előretalicskáztam a megtisztított ágyásokra. A danceaerobik bérletemet már biztos, hogy átváltom a masszőrlányhoz, mert szecskázógép híján nekem kellett egy élesebb ásóval felkaszabolni a komposztálóba kerülő dolgokat és ez kifejezetten rossz hatással volt rám :) Mindezen tevékenységek közben azonban nem bírtam ki, hogy ne ellenőrizgessem, hogy száradnak-e már a gyógyfüveim, bokrosodnak-e már a nemrég ültetett zsályabokraim, összegereblyéződött e diófalevél :) lett gyönyörű napraforgócsokrom is, és észrevettem, hogy pofátlanul újra piroslik a málna... na ez hogy lehet????? :)  hullanak-e már a szép kövér diószemek, épek és egészségesek-e a csipkebogyók, szóval elbogarásztam egy szép őszi délelőttöt legkisebb fiammal, és közben láttam lelki szemeim előtt a kiemelt ágyásaimat, fűszernövényekkel, körömvirággal és büdöskével bekeretezve a kártevők ellen....:)))

Nyárízek még utoljára

Nekem ebben az egészben megint az tetszik, hogy iszonyú átlagos hozzávalókra van szükség az elkészítéséhez. Azon gondolkodtam, hogy mivel csalhatnám vissza a nyár hangulatát egy estére, a tesóm névnapjára. A citrom nagyon adja magát, és speciel volt is itthon. ( Na nem ám termőben lévő fa formájában, bár Bálint gazda állítja, hogy aki el tud bíbelődni egy citrusfával, úgy, hogy annak jó is legyen, az már kertész a talpán.) A linzeres alapú sütik nálunk nagyon mennek, úgyhogy végülis egy nagyon egyszerű citromos pite mellett döntöttem. Aztán eszembe jutott, hogy pár hete Jamie hogy készített egy grillezett ananászos, mentacukros frissítő desszertet és lenyúltam hozzá a cukorötletet, ami szintén kéznél volt, mert a mentát lassan írtanom kell (persze hülye lennék :))) Elképzeltem, hogy mennyire csinos lesz a napsárga tortácskán a halvány pasztellzöld porcukorréteg. De az első etapban nagyon halványnak bizonyult, úgyhogy egy evőkanálnyi vízzel

 

 kikeverve inkább a tetejére csepegtettem, és amikor teljesen kihűlt, akkor egy picit ez is megszilárdult és gyönyörűen nézett ki. Az íze pedig, hát az leírhatatlan. Mindenki el tudja képzelni a citromot meg a mentát együtt, ez egy evidencia. De mégsem teljesen olyan, hanem valami egészen fura, pikánsan, édesen frissítő a linzer pedig ropogós...huhh. Isteni. 

NEMHISZEM EL TÖBB MINT KÉTMILLIÓN ÁLL A SEGÍTSÜTIS ÁRVERÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉS :)))))

A tésztához:

15 dkg liszt

2 dkg finomított cukor

12 dkg vaj kis darabokban

1 ek. víz

A töltelékhez:

1,5 dl tejszín

10 dkg porcukor

4 tojás

3 citrom reszelt héja

12 ek. citromlé

A mentaszószhoz:

2-3 ek. porcukor 

8-10 db mentalevél

1 ek. víz

A tésztához valókat gyors mozdulatokkal összegyúrjuk és hűtő. Sütőt bekapcsolom 190 fokra. 20 perc után előveszem a tésztát, nyújtom, vajazott-lisztezett sütőformába teszem, megszúrkálom, telepakolom babbal és 15 percig babosan, 5 percig pedig anélkül sütöm. Míg sül, addig összekeverem a töltelékhezvalókat és mozsárban összetöröm a cukot a mentalevelekkel. Amikor a tészta elősült, beleöntöm a tölteléket és 20 percre visszatolom. Ha kész, kiveszem és kicsit hűlni hagyom, majd rácsepegtetem a mentás löttyöt. Ennyi az egész. Igazából a szomszéd kislányon teszteltem le a hatást. Egy hatalmasat bukott bringázni tanulás közben. De hihhetetlen nagyot. A fotó kedvéért pont volt egy szelet a tányéron. Na azt a tányért felkaptam, és az utcán szervíroztam neki. Egyszerűen szólva felszippantotta a sírással együtt :)

 

 

A húszperces ebéd

 

Na jó, huszonöt:) És esküszöm, hogy egyáltalán nem erre készültem. Kísérletezem valamivel, de ezt most hagyjuk. Igen titokzatoskodom :) Szóval elmentem nagybevásárolni. És vesztemre felfedeztem, hogy az afrikai harcsa és a pisztráng le van árazva. Vesztemre, mert azonnal új ebédtervet kellett kovácsolnom. És nemcsak, hogy újat, de nagyon gyorsat is. A nagybevásárlásból hazaérve óriási nyomás nehezedik arra az anyukára, aki meggondolatlanul nem főzött valamit már hajnalban, mely aztán a játszóházban megfáradt csemeték elé tétetik. Na én kávézgatással és lekvároszsömle - csúnyán mondom - zabálással töltöttem a reggelt, meg magunkat. Fenti fotókon ebéd gyanánt egy szelet afrikai harcsa látható, olívaolajban, fehérborsban, reszelt citromhéjban és citromlében fürdetve, 200 fokon 20 perc alatt megsütve, 5 perc alatt fólia nélkül megpirítva. Közben nagylángon sósvízforralás, melybe 2 zacsi jázminrizs zuttyan, mellé 3 nagyobb darab keresztben bekarcolt paradicsommal. Paradicsomok 3 perc után kimásznak, a rizs 16 percet tölt a fedő alatt. Paradicsomok meghámozódnak, 2-3 ek. száraz fehérborral, 3 ek. natúrjoghurttal, 1 ek. akácmézzel, 1 ek. balzsamecettel, egy kis szelet chilipaprikával, sóval és borssal összeturmixolódnak. a 25. percben pedig összeáll a kép, mármint a fenti :) A citromos afrikai harcsa jázminrizzsel és pikáns paradicsommártással. A pisztrángok még a hűtőben pihennek. Holnap boldogan sétálnak az asztalra, bazsalikommal, hagymaszeletekkel, citrommal és paradicsommal hasonlőve.

Felfedező úton

Elmentünk az első nagy hagyományőrző, őszi kirándulásaink egyikére. Amióta megérkeztek az orgonasípok (kik legalább olyan jól szólnak amúgy) azóta a fogaskerekűzős kisvasutazás az elhagyhatatlan nyárbúcsúztató, s mi jó sokszor búcsúztatunk. Akinek akárcsak egy fia van - s nálunk ebből három is cirmog itt-ott - az tudja, hogy mi fán terem a kielégíthetetlenül technokrata gondolkodású gyerek. Erre találtuk ki a többjárműves kirándulásunkat, és ha nagyon perverzek lennénk, akkor a kisvasutazás végén felülnénk az 56-os villamosra és leszánkáznánk a Szilágyin hagyott kocsinkig, de eddig még nem fajultunk. Ami késik nem múlik, úgy sejtem (mert nagyon perverzek vagyunk).
Ez már egy igazi, élvetezhető kirándulás lett volna abból a szempontból, hogy mindhárom gyerek használatba vette a lábát. De, hogy annyira mégse legyen felhőtlen, Lacit megtámadták az elkóborolt pollenek, amitől allergiás rohamot kapott. Dehát aki magát szerényen csak Ironman-nek hívja, az tűrjön, mint a kenyér a kemencében :) 
Én -halkan mondom- egy nagyon elegáns technikát alkalmaztam arra az esetre, ha nem hagynának nyugodtan merengeni és fotózni. Bemeséltem nekik, hogy egynémely csapásokat követve rátalálhatnak az erdei oroszlánok titkos búvóhelyére, persze nem kell pelus, ilyenkor alszanak, bármilyen csatazaj legyen is. Úgyhogy ők csak keresgéljenek bátran, ezt teszem én is. Így aztán sikerült egy pár percet lopnom magamnak. Nekem ez fontos. Van egy kielégíthetetlenül magányravágyó egy ezrelékem, aki csendre, csillogó konyhára és kigazolt kertre vágyik :) Kicsit zavart mondjuk, amikor felfedeztem, hogy a természet lágy ölén térkőből kirakott futóút van, meg közterületi lámpák a fák közé rejtve...vagy menjek Alaszkába ha érintetlent akarok? Ettől eltekintve egy hallatlanul szép nap volt. Már-már túlontúl szép a koraőszi hangulattal, a vibráló színekkel, a sivalkodó gyerekekkel és a prüszkölő férjjel. A következő ilyenre beszereztem két sikkes uzsonnásdobozt, hogy a korábban cba-s zacsiba szuszakolt, alufóliába csomagolt szendvicsek méltó helyen tölthessék az utolsó pár órát :)

A zsályás arctisztítóról nem feledkeztem el, csak nem akartam kivinni magammal a fiúkat az esőbe, bent meg nem hagyhatom őket magukra anélkül, hogy az előszobát fel ne cserélnék a nappalira. Bútorokkal, mindennel...

Mindenki a Segítsütire!!!!

Menjetek és licitáljatok :)) vagy legalább nyomjátok fel az összegeket. Nekem vannak favoritjaim, van egy személyes is, akit ahogy feltöltik a sütijét azonnal promótálni fogok itt is :) És tiszteletből ma a Sütés Napját tartom négyszemélyes kis konyhánkban ezen az esős-szomorkás napon. Így mi is felmelegszünk meg a lakás is. És ha licitálunk egy-egy sütire, akkor a cél kicsit a szívünket is felmelegíti.

A legnagyobb sós kedvenceimet sütöm ma: a vajas és a fokhagymás zsömlét, meg egy kenyeret. Nameg a fiúknak leszakítottam egy kis darabot a fokhagymás tésztából, úgyhogy ők elkészítették az ebédjüket pizza formában.

az eddigi kedvenceim: (fenntartva, hogy a többi is mind-mind isteni)

Hennamintás-kékszőlős-marcipános csoda 
Dijoni puszedli 
Klasszikus nagyitidéző hókifli 
Bodzás-rozmaringos rózsakalács 

ÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉS MEGÉRKEZETT:

Salsa csavartkalácsa :)))) 

nyugodtan vádolhattok elfogultsággal. Ugyanis  ismerem őt. Ő a narancslekváros csaj. És azon túl, hogy ismerem, több alkalommal személyesen is megkóstolhattam a kreálmányait. Például a fehércsokis zöldbabfagyiját vagy a dinnyesorbetet. Ezérthát azt gondolom, hogyha a csavart kalácsa is olyan hozzávalókból, olyan lelkesedéssel és olyan kreativitással készül, ahogy az általam kóstoltak, akkor nincs az a pénz amit meg ne érne:))))))

Mivel úgy nagyjából egy óra alatt el is készültem a sütéssel, feldobom hát a végeredményeket. Érdemes egyszerre készíteni, mert amíg sül az egyik, addig megkel a másik, és a készítése ily oly egyszerű, hogy mehet párhuzamosan. Lesz tehát egy vajas zsömle, ami tökéletesen illik mint a mézes-lekváros reggelihez, mint pedig a tükörtojásos, salátás, fűszervajas, padlizsánkrémes, vagyis sós megoldásokhoz. A fokhagymás fűszeres zsömlét a felnőtt szakasznak szántam, de a fiúk is megkóstolták, rákattantak, úgyhogy kénytelen voltam megnyírbálni az eredeti receptet, hogy ne kapjanak azonnal gyomorfekélyt a fokhagymamennyiségtől. Sajnos mivel Laci egy lelkes fűnyírás közben a fokhagymaszáraimat is lecsetkelte, ezért komoly kutatómunkát igényel majd tőlem, hogy a sajátjaimat megtaláljam :) 

Vajas zsömle: 

3 bögre finomliszt, 
1 csipet só,
1 csomag sütőpor,
1 ek. porcukor
12,5 deka vaj,
fél bögre tej 
1 tojás

Sütőt 180 fokra előmelegítem, összekeverem a száraz hozzávalókat, majd a nedveseket, összeöntöm és hozzáadom a lágy vajat. Összegyúrom, másfél centi vastagra nyújtom, cca. 5 centi átmérőjű pohárral kiszaggatom és 20 percig sütöm.

Fokhagymás-fűszeres zsömle 

45 deka finomliszt,
12 fokhagymagerezd az eredeti receptben, de a sáskák miatt csak 5 darabbal készítem,
3,5 dl tej,
1 tojás elhabarva,
1 ek. só,
1 zacskó szárított élesztő, 
1 tk. szárított fűszerkeverék (majoranna, oregano, bazsalikom stb.)
2 ek. napraforgóolaj
darabos só és egy pici tej

A fokhagymagerezdeket a tejben 15 percig főzöm, majd az egészet turmixolom, és félreteszem hűlni. A lisztet tálba szitálom, hozzáadok minden száraz hozzávalót. Hozzáadom a tojást és az olajat, majd végül a tejet folyamatosan öntve dagasztókarral keverem egy negyed órán keresztül. Ebben a fázisban vettem le a fiúknak 1-1 darabot a pizzához. Amíg a másik sül, addig kelesztem, majd jól megdögönyözöm, kis kerek cipókat formázok belőle, bevágom, tejjel megkenem, a sóval megszórom és 200 fokon 20 percig sütöm (pont ennyi kell a kispizzának is). 

Zsályalevélgyűjtés...

 

közben újabb házőrzőt találtam. Iszonyú mákja van velem, mert nekem nagyon tetszik. A fiúk csendespihenője az ő sütkérezésével egybeesve azt eredményezte, hogy mind a hat lába megmaradt, nem kopogtatták dióval a fejét és nem nézték meg, hogy tud-e a vízen járni (a malteroson). Gyönyörű volt. A zsályalevelet pedig egy arcfrissítő főzethez gyűjtöm, amit holnap egészen biztosan elkészítek és fel is teszek, mert szintén verhetetlen a házikozmetikában :) 

Szilvánál maradva

Akinek olyan kőművesbrigádja van, mint nekem, az a háziszentélyén kell, hogy bemutasson megfelelő áldozatokat a jószerencséjéért. Mert akitől az ember pontos és precíz munkát kap, elfogadható áron, rugalmas hozzáállással és problémamegoldóképességgel megfűszerezve, attól ráadásképpen nem számíthat egy láda, féltenyérnyi, mélylila, tökéletes szilvára. Főleg nem csak úgy. De ez ami kőművesünk egy ilyen ember. Lehet, hogy a fiúknak hozta hálából a minimum tízszer összetapicskolt friss betonért, vagy a térkövek összekeveréséért, a sokórányi jószándékú, ámde annál hátráltatóbb, jól álcázott segítségért. Még egy tippem van: a napi egy szál pitypang, amit Simonka oszt szét nagyon lelkesen. Nem is kerestem az okot túl sokáig, hanem egy nagyon egyszerű, a clafoutis mintájára kreált, de a hűtőbe kukkantva a maradékok felhasználását szem előtt tartó lepénnyel háláljuk meg ezt a nem mindennapi kedvességet.
A kuktáim most sem tétlenkedtek, teljes erőbedobással pusztították az előkészített szilvát, keverték ki a tálból a kifejezetten folyós tésztát és szórták a porcukrot mindenhova csak a sütire nem. Azért mégis lett belőle valami. Kifejezetten csinos valami. Most építem a kordont köré, hogy maradjon a "bácsiknak" meg nekünk ebéd utánra. Abban nem reménykedem, hogy Laci este megkóstolhatja, csodának kellene ahhoz történnie, kővéd dermedés vagy valami ilyesmi, de majd ráfogjuk arra, hogy csak frissen volt jó.

Hozzávalók:

500 g érett szilva de én ezt kevertem 2/3-ad 1/3-ad arányban almával
180 g liszt átszitálva
Nagy csipet só
3 nagy tojás
1 ek. olaj
1 nagy bögre zsíros tej
200 g tehéntúró, ezen a ponton tér el a klasszikus clafoutis tésztájától, ezért én egy teáskanál sütőport is tettem bele

A dolgunk nagyjából annyi, hogy jól kivajazzuk a sütőtálat, beletesszük a gyümölcsöket, ráöntjük a kikevert tésztát (szárazak össze, nedvesek össze, majd ők ketten is össze :) ) és 210 fokon 30 percig sütöm középen. A végén fahéjas porcukorral szórtam meg. Igazni, nagyon egyszerű, ízletes és nagyon gyümölcsös, kiváló második fogás egy tartalmasabb leves után.

Hamvasan érik a szilva...

...a mandula csontosodik már,
csípős ifjúkorán túl van a büszke dió.
Immár ősz e vasárnap. A csillapodott hevű napra
sütkérezni kiült ünneplőben a táj...

Hát kedves Garai Gábor, e néhány sor tökéletes összefoglalója annak, ami odakint végbemegy, úgyhogy én mostanában csak szorongó szívvel járok ki. Nekem az ősz legalább annyira baljósan sejtelmes, mint amennyire élénk, vibráló, színes és gyönyörű. Nem tudom eldönteni, hogy szeressem avagy inkább ne. Semmiféle elmúlás nem a kenyerem. Egyedüli színfoltja bús kiskertemnek a padlizsánsor. Mivel a cukkinitöveimet bezabálta a lisztharmat, (váljék egészségére vagy inkább akadjon a torkán) a besztofbőtermő címet átvette a padlizsán. Egy nagyon egyszerű salátát csináltam belőle egy hétvégi kajálásra, amit mindenképp megosztanék. Az indonéz rizottó mellé tálaltam, de azt sajnos újra el kell készítenem, mert nem maradt egy fél kiskanálni alany sem :)
2 szép nagy padlizsánt megmostam, felkockáztam. Egy tűzálló tálban kevés olajat hevítettem, és amikor megfelelően forró volt, akkor rádobtam a padlizsánt, egy csapott evőkanál fahéjat, sót és borsot. Hagytam egy picit fedő alatt párolódni, hogy a héja is megfonnyadjon, aztán fedő nélkül pirítottam még szépen össze nem esett, de azért még egybenmaradt. Egy tálba öntöttem egy nagy dobozos joghurtot, 1 gerezd fokhagymát belereszeltem és egy jó marék petrezselymet beleaprítottam. Ebbe dobtam bele a padlizsánt. Úgy igazán finom, ha a hűtőben állni tud egy kis ideig, de tálalás előtt viszont érdemes kivenni, hogy ne hűtőhideg legyen.
Tegnap délután elnéztem a kertet és rájöttem, hogyha beérik az összes padlizsán, leszedjük a maradék almákat és a néhány szem megmaradt szilvát, amit a különböző betegségek meghagytak nekünk, akkor ezennel búcsút inthetek az idei évnek, már ami a növényeket illeti. És hát ugye szó szerint ez a munka gyümölcse merthát a munka oroszlán része az csak most fog következni. Mivel egyre inkább belemerülök ebbe az egész hobbiokertész témába, óhatatlan, hogy ne tűzzek ki a jövőre vonatkozó újabb és újabb célokat. Idei célom, túl a szakdolgozaton és az államvizsgán :)) a tökéletes komposztáló létrehozása. Szinte perverz, hogy erre vágyom, de ez minden konyhakertek premisszája függetlenül a mérettől. Úgyhogy tegnap hajnali negyed kettőig tanulmányoztam (Kádár János történelmi arcképvázlata és Aczél Endre Acélsodronya mint kötelező olvasmány helyett), hogy hogyan kell a megfelelő helyet, a megfelelő tárolóeszközt kialakítani és a megfelelő anyagokat vegyítve és rétegezve a tökéletes komposztot előállítani. Ahogy injektáltam magamba a tudnivalókat, néha-néha szegény Lacit is belerántottam a tudás felett érzett örömmámorba egy oldalbalökéssel kísért hangos nahááááááááááááááááááttal. Őt ugyan nemhogy feleannyira, de egy atommagnyira sem érdekelte az egész, úgyhogy mindent megígért, csak hallgassak el. És csodák csodájára, a mindenbe beletartozott a tárolórendszer használt deszkákból való összerittyentése is :)) Mit el nem érhet egy  nő az éjszaka közepén mi? :)))

Répasüti

A sárgarépa, a barnacukor és a citrom találkozása igazi jóbarátság. Nem egymás mellett, hanem egymásba karolva, egymást átölelve menetelnek be az ember szájába. Az ízét számomra szinte éteri magasságokba emeli az a tény, hogy gyerekkorom egyik meghatározó gasztronómiai élménye, nameg, hogy az eredeti recept a dédnagymamám múltbéli zamatos kis lábnyoma itt a jövőben :) Bármíly hülyén hangozzon is most ez :) Az elkészítésére azonban csak az vállalkozzon, akit nem zavar, hogy a sok hűhó szinte a semmiért van, már ami magát a matériát illeti. Ahogy készül, úgy fogy. A készítő egyetlen esélye a folyamatos, munka közbeni nassolás. De még ez sem teljesen kielégítő, mert én például ennek a fogyasztását úgy képzeltem, hogy amikor már minden agytiporka alszik, akkor a könyvemmel, egy nagy pohár mentás limonádéval és két-három darab ilyen kis csodagolyóval kiülök az erkélyre és magányosan élvezem ki a pillanatot. Átfutott még az agyamon az is, hogy elrejtek egy párat, úgysem látták volna, mert a kuktáim nem érik fel a konyhapultot...de a gonoszságfaktorom meglepően alacsony volt vasárnap:) Az elkészítése baromi egyszerű. Semmi más nem kell hozzá, mint körülbelül 1 kg sárgarépa, fél kg barnacukor és 2 nagy biocitrom. A répát megtisztítottam, meghámoztam, ledaráltam egy 1 ek. napraforgóolajon kis lángon elkezdtem párolni. Amikor már üveges volt, akkor hozzáadtam a barnacukrot és ezzel addig-addig kevertem, kavartam, melegítettem, amíg a levet, amit a cukortól engedett majdnem teljesen elfőtte, lehetett látni, hogy már formázható. Hagytam hűlni és amikor már majdnem kihűlt, akkor belereszeltem mindkét citrom héját és belecsavartam az egyiknek a teljes levét. Golyócskákat formáztam, cukorba forgattam és kis papírtányérkákba tettem...volna :)

Büdösbence :))

Így hívtuk a gyárilag gabonapoloskaként emlegetett förmedvényt. Gyerekkorom legúúúútálatosabb pillanataként tartom számon, amikor az édesen csábító málnaillatban fürödve, csukott szemmel zabáljuk a gyümölcsöt és minden másodikat ki kell köpni, mert ez a randa bogár beköpi vagy levizeli vagy nem is tudom mitcsinálja. Válogatott kínzásoknak vetettük alá másik "nagy kedvencünkkel" a krumplibogárral együtt. Ezeket most nem részletezem, pedig ma reggel, amikor hátramentem a kertbe begyűjteni a mai termésadagot, akkor pontosan ezek a válogatott kínzások jutottak eszembe. Ugyanis az imágók ellepték a kertünket. Mindenen ott ücsörögnek. És, bár állítólag a biokertész ezt a tényt is elfogadja és ráfogja létüket a természetes egyensúlyra, én azért ma elképzeltem, hogy egy imágókkal teli kondér alá gyújtok vagy füttyentek egy madárrajnak akik szempillantás alatt felcsipegetik őket készülvén a téli hájnövesztésre. Egyébként így imágóként kifejezetten szépek. De ha arra gondolok, hogy jövőre ettől is többen lesznek és akkor már M-es méretben fognak pompázni és petézni, le tudom nyelni pillanatnyi csodálatomat kinézetük iránt. Ígyhát majdnem minden zöldséget ki és leszedtem, amit lehetett, hogy a világ legbüdösebb csalánlevével lőjem őket seggbe. Ettől azonban vélhetően nem fognak elpusztulni, úgyhogy aki nem menekül el, azt kénytelen leszek végleg kiiktatni. Ennek rendjéről és módjáról pedig konzultálni fogok a legeslegilletékesebb szomszédnénivel, aki szintén csak végső esetben fordul vegyszerekhez. Mindenesetre a kiskosaram szemkápráztató volt ma délelőtt :)) Zöldparadicsomból almával, citrommal és gyömbérrel chutney-t fogok készíteni, kócos kis sárgarépáimból citromos répasütit, azt a szakállas ősöreg karalábét a már említett módon hibernálom egy téli leveshez, a padlizsánokból pedig egy indonéz rizottót fogok készíteni. A paradicsomtöveimtől egy percces néma felállással búcsúztam, szintén ma reggel. A gyümölcsöket is elérte a rothadás, esélyem sincsen ebből több liternyit eltenni télire, de mintha anyukám megérezte volna, felhívott hogy hihhetetlen méretű és ízű befőzőparadicsomot stoppolt le a zöldségesénél, úgyhogy vigyázat csalni fogok.
Szeptember van...nem hiszem el....

Ha azt mondom húsleves...

...mindenki másra gondol. Mert ez nem csak egy ételnek a neve. Legalábbis számomra nem. Sokkal inkább egy hangulaté, egy érzésé, melegségé, illaté, érintésé. Az otthon, az anya, a nagymama szavak szorosan kapcsolódnak a szóhoz: húsleves. És mivel 4 napot töltöttem távol az otthonomtól, ezért az egyik első dolgom az volt (közvetlen a 6 adag mosás, porszívózás, ölelésbenfürdés, Lacivalkávézgatás és iskolai kreditszámolgatás után), hogy elkészítsem a legízletesebb húslevest, amit ismerek. Minden egyes részletét az anyukámtól lestem el, azokat is, amik abszolút megbolondítják a klasszikus változatot. Mármint a nálunk ismeretes klasszikus változatot. Mert ahány ház, annyi szokás alapon már legalább ezerféleképpen elkészítve kóstoltam. Lehet aranysárga, könnyedén áttetsző, nyárias, lehet súlyos, mélybarnássárga, zsírgyöngyökkel tűzdelt, télies, lehet zöldfűszeres, gyógyító, nekem mind közül a chilis-kurkumás-gyömbéres változat ízlik a legjobban. Fontos azonban megjegyezni, hogy a használt fűszerek ne vegyék el a húsleves jellegét, tehát csínján kell bánni velük. Ugyanúgy kezdem el, ahogyan az alap változtat (leszámítva, hogy a kertből ástam ki hozzá a sárga és fehérrépákat, onnan hoztam be hozzá a zsenge zellerszárat egy szép csemegepaprikát és szintén onnan a már fásabb karalábéfejeket, amiket csak forró vízbe dobok egy pillanatra hámozás után és negyedelve elteszem a mélyhűtőbe, hogy télen se kelljen kétségbeesnem a leveskészítésbe fogok). Amikor már úgy másfél órája gyöngyözve forr és minden életadó alkatrész bennevan, akkor frissen belereszelek egy ujjpercnyi gyömbért, 1 nagyobb fej friss fokhagymát, hozzáadok egy tk. kurkumát, amitől a színe valami elképesztő lesz, ráteszem a fedőt, lekapcsolom a lángot és még úgy fél órát hagyom, hagy darvadozzon. A mostanra gyönyörű pirosra érett chilipaprikát csak mi felnőttek karikázzuk bele nagy buzgalommal, és hagy ne mondjam, hogy milyen jól is tud ez esni egy olyan hűvöskés estén, mint amilyen például a tegnapi is volt :)
A sárgarépa kérdéskörrel kapcsolatban még igyekszem feltenni gyerekkorom egyik kedvenc édességét is, bár ezt időigényes lesz kivitelezni azokkal a kacifántos példányokkal, amiket idén növesztettem...így jár a hobbikertész, aki nem lazítja totál porhanyósra a talajt, mielőtt elveti a sárgarépa magját...

Gondolatban ottmaradtam

...bár fizikailag és lelkileg is itthon vagyok és a megérkezésem pillanatában mélyen magamba szívtam az otthonom, a gyerekeim és a férjem illatát. Ők is az enyémet, bár ne tették volna :) A csontomig átitatott a 4 napig tartó tábortűz füstszaga. De gondolatban ottmaradtam. Maradtak olyan emlékeim, beszélgetések emberekkel, földközeli bölcsekkel, amik sokáig elkísérnek még. Sajnos ez a négy nap kevés volt ahhoz, hogy megérthessen az ott élőket és az őket körülvevő kis univerzummal való szimbiózist. Nem mindennapi élményben volt részem, főként, hogy Taliándörögdön a kőfalak réseiből páfrány és vérehulló fecskefű nő,  minden és mindenki átitatott a természetességével, hogy Annus néni, annak ellenére, hogy aznap látott először életében, szinte már az intimitás határát súroló dolgokat osztott meg velem több órán át a nyári konyhájában, miközben a saját borával töltötte színültig a poharam (száraz fehérbor, mégis puha mint a méz), később János bácsi is kiül hozzánk a délutáni pihenője után és bölcsen, befogadón, barátságosan, de hangok nélkül kommunikál. Reggel lódobogásra ébredek, lezuhanyzom, hátrasétálok és meglesem a lovardában dolgozó lányokat. Körbesétálom a birtokot. Az almafa ágai roskadoznak a permetet nem látott, hibátlan, roppanós gyümölcstől. A gólyafészkek üresen várják a tavaszi beköltözőket. Monumentális fenyők árnyékában lépdelek. Megszúr egy gyönyörű rózsa tövise. Belebotlom egy körtefába, leszakítok egy gömbölyű szilvát, a nadrágomba törlöm és megeszem. Feszül a csend köztem és a táj között. Mély levegőt veszek. Bódító lehet tavasszal. Arra gondolok, hogy ezt a fiúknak is látnia kell. Éreznie kell. Nálam a fényképezőgép. Az apró részletekre koncentrálok.

Mindezeket az ábrándozásokat szinte tönkretette az amúgy izgalmas kötelező feladatunk :) Pedig Annus nénit, mint életélményt is ennek a feladatnak köszönhetem.