Cékla és miegyéb

Hogy mennyire egyszerű is ez a dolog, méltóképpen érzékelteti, hogy már el is készültem vele. Hozzáteszem azonban, hogy a munka egyik felét (a céklasütést) már tegnap elvégeztem, de nem volt benne semmi megerőltető. A másik részét pedig három sivító vadmalac-forma gyerek mellett is dalolászva utasítottam magam mögé. A hozzávalók már-már arcpirítóan triviálisak. Az eredeti recept azthiszem valamely gasztrocelebtől származik, de én az anyukámnál ettem ilyet először, úgyhogy azé-a-föld-aki-megműveli alapon neki tulajdonítom:)

Én 4-5 fej céklához 3 körülbelül a céklákhoz hasonló méretű krumplit használok. A céklákat egyenként celofánba csomagolom és megsütöm 200 fokon cca. 1 órát sütöm és még egyet a lekapcsolt sütőben hagyom. Aztán kihűtöm, meghámozom és felkockázom. A krumplit héjában főzöm, hűtöm, pucolom, kockázom. Kéttojásos majonézt csinálok házilag, a végén egy doboz tejföllel felöntöm és az egészet jól összekeverem. Kizárólag egy éjszakai állás után fogyasztható, bár frissen is finom, de összeérve felülmúlhatatlan.

Még sokmindent szerettem volna megosztani, mert elkészültem a zöldparadicsomos savanyúsággal.

Aztán egy gyerekszakácskönyvben rábukkantam az évszázad legfrissítőbb jegesteájára, mindenképpen idekívánkozik (nyálcseppentésképpen kókuszreszelék, mazsola, csipkebogyótea, szárított alma, kandiscukor, majd a kihűlés után friss borsmenta és limeszeletek kellenek hozzá).

Illetve sikerre vittem a polentakérdést, ami nálam nagy szó, mert hosszú hónapokig próbálkoztam vele és sosem sikerült, és minden próbálkozásnak ugyanaz lett a vége: egy keserű kulimász. Továbbra sem tudom mi volt a gond, polentaszakértők jelentkezését várom :)

Szombatig búcsúzom tehát, jó utat és jó beszélgetéseket magamnak és jó olvasást Nektek :)

Elmegyek, elmegyeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeek...

...hosszú útra megyek :) 4 napos szakmai gyakorlatra Taliándörögdre. Falukutatni. Holnap indulok és nagyon sok meló itthagyni négy férfit parlagon...khm...vannak kétségeim, de mindegy. A cápatámadásoknak is vannak túlélői...A kutatásosdit nagyon várom. És ha minden jól megy, még este fel tudom tenni az egyik kedvenc salátámat, a céklás krumplisalátát, ami nemcsak a színével, hanem az ízével is hódít és aminek az alapanyaga a világ legprofibb őstermelőjétől származik, a szomszéd Tilda nénitől :) Igen, nekem ilyen mákom van :) Szóval igyekezni fogok. De ha mégsem sikerülne, akkor 4 nap múlva mindenképpen megteszem!!!! Tudom mindig ígérek valamit, de a nagycsalád útjai kifürkészhetetlenek :)

A tüzijáték

Tulajdonképpen közhelyes dolog. Kis pénzrápazarlással már bárhol, bármikor, bárki csinálhat magának tüzijátékot. Az augusztus 20-ai tüzijáték mégis nekem valahogy más. Egyrészt vége a nyárnak, még akkor is ha ez az állítás meteorológiai szempontból teljességgel indokolatlan. Gyerekkoromban ez a nyaralás végét jelentette. A tüzijátékot már a lakásunk közelében lévő Ágnes utcából néztük végig és én minden alkalommal éreztem a torkomban, hogy valaminek vége és egyben valami kezdődik. A pécsi nyarainkat a Mecsek oldalában gyökeret vert szőlőtőkék, a kútból húzott, fura ízű, karcos, kristálytiszta víz, a kapor illata, az eltemetett dongók, vakondok és fészekből kipottyant meztelen madárkák utáni gyász, a köményes tojásleves, a hajnali szalonnázások, a nagymama ölelő szeretete, a nagypapa szigorú tekintete, az irdatlan cseresznyefa árnyéka és a végtelen szabadság érzése lengte be, és nehéz volt búcsúzni tőle. Ahogy ott ültem tegnap, fáradtan a hosszú gyaloglástól, a Gellért-hegy lábánál, néztem a gyerekeimet, és ugyanez az érzés kerített hatalmába. Csak, mindazt amit egykoron egy évre búcsúztattam el, mostanra teljesen a múlt fehéres-szürkés fátyla borít. Nincsenek meg a helyek és nincsenek meg az emberek. Ők lettek a váza az emlékeimnek. Ott jöttem rá, hogy az én jelenem már nem rólam szól, én megkaptam az útravalómat mindenkitől érzések, érintések, illatok formájában, s ezt kell továbbadnom. Létkérdés, hogy gyermekkori önmagamat a batyu mélyéről képes vagyok-e előszedni. Az én jelenem a gyerekeim útravalója lesz egyszer, lábnyomok amiket bennük hagyok, hogy egész emberré válhassanak általa. Mindegyikük pontosan úgy fogadta a tüzijátékot, amilyen valójában. Lázár mászkált fel s alá, megsímogatta a lépcsőn ülőket, piszkált mindenkit akár idegen volt akár ismerős, mert ő ilyen, nem fél semmitől és mindene a testi kontaktus, az érintés és a jókedv. Simon bevackolt az ölembe, onnan figyelt , de befogta a fülét mert félt, mert ő ilyen, érdeklődő, okos, de óvatos. Ábel pedig állt egy nagyfiú mellett és bizonygatta, hogy majdnem akkora mint ő és közben iszonyúan élvezte ezt az új élményt, mert ő ilyen, már kisbabakorában is nagy akart lenni. És miközben ők teljesen önmaguk voltak, egy kicsit én is az lehettem és szerencsére senkinek sem tűnt fel az a néhány elmorzsolt könnycsepp, amit elejtettem, mert én ilyen vagyok, nem tudok uralkodni az érzéseimen :)

Sütikenyér rumos-gyömbéres szilvalekvárral

Ahol egynél több pasas van, ott mindenképpen tökélyre kell fejleszteni a lekváros kenyeret. Lusták várni, tehát gyorsnak kell lenni. Szeretik a változatosságot, tehát az ízpalettát ki kell szélesíteni. Bosszúból pedig nem híznak tőle egy árva dekagrammot sem. Hogy nekünk ebben mi a jó? Az a pár morzsa ami megmarad belőle. Mert bizony mi még attól is hízunk, akár több kilót is másnapra :) Nálunk ez a lekvároskenyerek szupernovája. Olyan gyorsan tűnik el, mintha nem is lett volna. A kenyeret körülbelül öt perc összedobni, fél órát kel, fél órát sül. Az eredeti recept többször keleszti, de nálam erre nincs idő :) Frissen a legeslegfinomabb, lágy teavajjal, és hideg lekvárral. Ki ma ide betérsz, tégy ígéretet, hogy mindenképpen kipróbálod. Rettentő egyszerű, akár maguk az érintettek is el tudnák készíteni, de ezen a ponton hirtelen megnő a lustaság-faktor. 

Simontól a Sütikenyér fantázianevet kapta és a hozzávalók  mármár nevetségesen triviálisak:

45 dkg finomliszt

2 dkg kakaópor

1 zacskó szárított élesztő

2 dkg barnacukor

1 ek. olaj

3 dl langyos víz

1 tk. só

Az őzgerincet kivajazom, a lisztet és a kakaóport tálba szitálom, belekeverem a többi anyagot és a langyos vízzel az egészet rugalmas tésztává dagasztom. A tetejét beolajozom, fél órát kelesztem, majd bedoboz az őzgerinc formába és 200 fokon fél óráig sütöm. 

A tegnapi begyűjtött paradicsomcsapat a fenti lekvár miatt maradt pártában. Márpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy a lottyadt szilvák fénysebességgel rántották magukkal a rothadás áldatlan állapotába egészségesebb társaikat, úgyhogy mielőbb el kellett készítenem őket. Van egy nagyon finom rumos-gyömbéres szilvalekvár receptem, azt kotortam elő minden receptet megmozgatva. Namármost ez sem túl bonyolult, tehát belefér a szigorú elvárásokba, főként ha már előző nap előkészítjük, mert az ízének nagyon jót tesz, ha egy napig állni hagyjuk. 

1,5 kg érett szilva

1 kg cukor

1 kk. fahéj

2 ek. rum

1 kk. szegfűszeg

1 rúd vanília

2 kk. frissen reszelt gyömbér kell hozzá.

A szilvákat megmosom, a hibás részeket kivágom, negyedelem, hozzákeverem a cukrot és a fűszereket és egy napig állni hagyom. A vaníliarudat félbevágva kikaparom, tehát nem teszem bele az egész rudat (hanem egy kis barnacukorba beleállítom, hogy a finom illatát átvegye). Másnap egy nagy lábasban az egészet közepes hőfokon felforralom, fakanállal folyamatosan keverem, körülbelül 10 percig hagyom forrni,  aztán lehúzom a tűzről és a kifertőtlenített üvegekbe töltöm, forrón lezárom és fejreállítom. A hosszútávra szóló tartósításról nem kell gondoskodnom, mert attól sokkal hamarabb fogynak itt azok a dolgok amik ehetőek. 

Tegnap elkészítettem tehát a lekvárt, ma pedig egy óra alatt megsütöttem a kenyeret, ez volt a vacsora, és tényleg csak volt, szó szerint semmi, egyetlen árva morzsa nem maradt belőle csak az illat jelzi, hogy valaha létezett :) 

Nincs kutyánk, de...

...van házőrzőnk. Ezt egészen pontosan ma reggel óta tudom, mióta összetalálkoztam vele kárelhárítási segélyakcióm keretében. És egyébként kicsit gyanakszom is, hogy az egész vihar-sztori neki csak pont kapóra jött és a rombolás nagyrészéért valójában ő a felelős. Ez a kertész énem, aki bőszen szónokol ellene és mindenféle válogatott halálnemekre kárhoztatná legszívesebben. Vele azonban vitába szállt a szociális érzékenység-énem és a kreatív is, mert ez a szemtelen zabálógép közelről valami egészen gyönyörű. A színe élénk narancssárga, a feje pedig átmenetesen lesz füstös-fekete, a mintázata hihetetlen sokféle és ekkora méretben - kinyújtott tenyeremen a középső ujjam tetejétől a kéztövemig - kifejezetten impozáns látványt nyújt. Eddig csak apró barna típusokkal találkoztam és kíméletlenül becsigairtóztam a virágoskertet ellenük, mert gyakorlatilag nem maradt meg sem az árnyékliliom gyűjteményem, se a bőrleveleim, se a kínai hamuvirágom. Miféle kertész vagyok én? Utálnom kéne, sörrel felöntött tányérokat ásni a földbe, hogy beleessenek, meg fokhagymaolajas vagy szappanos vízzel teli vödörbe gyűjteni őket, elegáns mozdulattal kettéhasítani egy élesebb kapával vagy éppen lőporos hordóra tenni és alápörkölni. De mióta vele összefutottam, többé nem biztos, hogy képes leszek erre. Bár őszintén bevallom, ha a sorsszerűség rájuk is vonatkozik, akkor neki eleve elrendelés volt velem találkozni, és így is, úgy is üdvözült (vagy elkárhozott ki tudja). Úgy döntöttem élni hagyom. Megcéloztam vele a szomszéd telek még lakatlan őserdejét, hogy ott kedvére lakmározzon de három szaltó után fennakadt egy csipkebokron...ergo madársvédasztal lett belőle. Nyugodjék békében, legalább nálam fogyasztotta el az utolsó vacsorát :)




Egész délután begyűjtöttem és helyreállítottam. Semmit sem hagytam parlagon heverni. Egy óriási kalapácsot loptam a házfelújítóbrigád szerszámrepertoárjából és bevertem még egy pár új karót a régiek mellé a padlizsánoknak és a megmaradt paradicsomtöveket is újrakötöttem, összeszedtem a használható szilvákat, almákat, és begyűjtöttem újabb irdatlan cukkinikat. És mindeközben azon gondolkodtam, hogy már nem azért kell a férfiembör a házhoz, hogy elvégezze a nehezét, meg megegye a kenyere javát, hanem, hogy szittelje a kölkeket, amíg a mami kint sertepertél és végzi a kemény fizikai munkát :) Először is nesze neked patriarhális társadalom. Másodszor pedig eddig nem tapasztalt felfedezést tettem, ami megint csak azt bizonyítja, hogy mennyire szuperszónika a természet. A paradicsom - akiről már egy korábbi posztban ódákat zengtem - képes arra, hogyha a gondatlan gazda nem köti fel időben, akkor ott is gyökeret ver a száron, ahol érintkezik a földdel. A futóparadicsomok közül egy elfutott a földön úgy másfél méter hosszon. Voltak rajta szép piros termések, de mind a földhöz szegezve, mert több helyen is csatlakozást létesített az éltetővel. Tisztára mint egy eper, ami a napocska üdvözlése közben szétdobálja a karjait, aztán ott elfárad és legyökerezik inkább. Szinte irigylésre méltó ez az ösztönös, természetes problémamegoldó képesség. A találékony zöldparadicsomok sorsa, hogy finom savanyúság készüljün belőlük ezért én most igazán kiteszek magamért. Se nekik, se magamnak nem okozok majd csalódást :) Már elő is kerítettem egy röpke telefonos segítség igénybevételével azt a receptet, ami erre a legalkalmasabb. Holnap fogok nekifutni. Maraton lesz.

A tegnapi vacsi margójára

Túlzás lenne azt állítani, hogy a tegnapi vacsora nem volt tökéletes. A gond nem is azzal volt hanem a képen látható felhősárkánnyal. A vendégeim időben megérkeztek, rögtön rájuk rontottam egy kis szilvapálinkával, de csak szigorúan kóstolásképpen, lerogytunk az asztal mellé és egy jó beszélgetés közepette, az utolsó morzsáig mindent befaltunk és megittunk. A gyomrom először akkor szorult össze, mikor megláttam az első villanásokat, de mivel az ég nem dörgött, gondoltam a viharnak csak a fénye jut el hozzánk. Ha egy kicsit előrelátóbb lettem volna, akkor ma még lenne koktélparadicsomom. Akkor csak az almák, szilvák és az a néhány barack adja meg magát, amit a májusi esőzések okozta gombabetegségek meghagytak nekünk. Az első villámlás után még legalább két órát beszélgettünk anélkül, hogy fák levelei akárcsak megrebbentek volna. Aztán, úgy öt perc leforgása alatt szélvihar kerekedett, majd újabb öt perc múlva olyan jégeső, amilyet én még soha, de soha életemben nem láttam. Igazából csak halovány elképzelésem van arról, hogy hogyan tudtam volna őket megmenteni, de talán segített volna, hogyha az egész felkarózott sor tetejére rádobom a fiúk éppen nem használatos felfújható medencéjét. Fő a találékonyság alapon még útba is esett volna. De a pálesszel tompított agy veszít az élességéből, főként akkor ha még a bendő is tele. Így aztán - mintegy józanodásképpen - végigálltuk a vihart, akárcsak a himnuszt szokás, csendes áhítattal és hagytuk lecsapódni magunkban erejét. A tetőtéri ablakokat mintha valaki ököllel verné, a gyerekek - és ez ez egyetlen mókás pillanat a sztoriban - rezignáltan felemelték a fejüket a döbbenetes hangzavarban és közömbös arccal a fülükre húztak egy plüssállatot. Aztán, a vihar elmúltával a jótékony sötétség ráborult a sebesülésekre, úgyhogy teljesen felesleges lett volna kimenni a kertbe. Még volt egy olyan perverz gondolatom, hogy a fiúk dinamós zseblámpájával kimerészkedek, de az órára nézve - hajnali fél2 - elvetettem az ötletet és kissé gondterhelten lefeküdtem. Reggel tudtam, hogy nem tudok olyan korán felkelni, hogy a fiúk ne hallják meg, úgyhogy nem is próbálkoztam, hiába feküdtem már ötkor nyitott szemmel. Csak gondolatban jártam végig a kertet, belestem mindenhová és elképzeltem a pusztulás mértékét, de mindez a valóságtól merőben eltért, mint később kiderült. A virágok tekintetében sokkal rosszabbra számítottam, eltörött szárakra, kilyuggatott levelekre, levert virágfejekre, de még a legzsengébb szárúak is úgy álltak mint a cövek. A gyümölcsöknél nagyjából erre számítottam, több okból is. Lemosópermeten kívül egyáltalán nem került rájuk semmi vegyszer, így az egy hónapig tartó tavaszi esőzés teljesen elintézte az idei termést, a fele már amúgy is lehullott, a másik felét is talán csak a szorgos és önző hangyák tartották fent a fán felváltva, kétműszakban. A barackok egy sóhajtástól is megsérülnek és lehullanak, ezzel kapcsolatban sem voltak illúzióim. De arra egyáltalán nem számítottam, hogy a koktélparadicsomok gyakorlatilag a földbe lesznek döngölve. Sajnos azonban túlságosan számító vagyok a termések tekintetében, és miközben az egyik szemem sírt, a másik nevetett, mert így zöldparadicsomos savanyúság lesz az éppen falatnyi zöld, zamatos szemekből. A padlizsánok közül az érettebbek úgy néznek ki, mintha valaki céltáblának használta volna őket egy sörétes puskával a kezében, így lesz dolgom holnap dögivel. Egy dolog miatt tartozom köszönettel a viharnak, egyrészt, hogy a tetveket leverte, másrészt, hogy a cukkinivirágok felét megsemmisítette :) Így megy ez a kertben, ahol születés és egység van, ott a rombolás és a bomlás is megjelenik egy idő után. Jó kertész azonban ezt is önnön szolgálatába állítja, s így teszek én is. Éljen tehát a komposztálás, a bomlás melege :)

Bár Nigella...

...fennen hirdeti, hogy mennyire egyszerű egy vendégvárás, ha az ember lánya előre gondolkodik, nekem az a tapasztalatom, hogy csak egy hozzá hasonló, páratlanul homokóra-testű, éjfeketehajú fontmilliárdos teheti meg, hogy igazán kényelmesen előre gondolkodjon. Az egyszerű halandó számára, mint amilyen én is vagyok minden egyéb vendégvárás jó esetben élvezetes, ámde annál izzadtságosabb. Főként ha három kukta is akad... Ma este egy baráti házaspár jön hozzánk nem növelve az egy négyzetméterre jutó gyermekek számát sajátjaikkal, azok vakációzása okán. Ez, mindamellett, hogy a mieinknek fájdalmas hír lesz, azt fogja eredményezni, hogy meg tudunk inni egy üveg bort egy finom vacsora mellé anélkül, hogy a kisujjunkon és a rágóizmainkon kívül bármi másunkat megmozdítanánk akaratunk ellenére. Kincset érő pillanatok ezek, ígyhát igazán egyszerű, igazán ízletes, igazán nyári és igazán könnyű dolgokkal készültem. Olyan ételekkel, amiket kis falatkánként lehet megízlelni, lehet belőlük mazsolázni, van bennük édes, van bennük erős, van hideg és selymes, van fokhagymás, van friss-ropogós szóval minden olyan, ami az ételt a puszta szó fölé emeli a tapintás, az érzékelés, az ízlelés birodalmába. Lesz ricottás cukkinipástétom, rukkolasaláta, meleg, frissensült császárzsömle, a tegnap leszedett padlizsánból füstös ízű, fokhagymás padlizsánkrém és az elmaradhatatlan kedvencemet is újra csatasorba állítom, a paprikadzsemmes sajttálat. Sajtból elmaradhatatlan valamilyen fűszeres, jelen esetben ez snidlinges, a füstölt, a juhsajt, jóféle camembert, gouda és én a sima trappistát is szeretem. A végeredményt érdemes akkor összerakni, amikor a vendégek megérkeznek. Mikor az előző mondat végén lenyomtam a pontot, na köbö akkor késtem le a fodrászt, úgyhogy indulok. A receptek és a többi kép holnapra fent lesznek.

A receptek tehát:

Ricottás cukkinipástétom:

1 kisebb fejes saláta
1,5 kg cukkini karikázva (ha túl öregecske akkor illik kimagozni)
4 friss tojás
2 dl tejszín
1 csokor metélőhagyma
1 kk őrölt szerecsendió
50 g lehetőleg házi zsemlemorzsa
300 g ricotta
só, bors


A salátát levelekre szedtem, jól átmostam, blansíroztam és félretettem. A főzővizébe sót tettem, és körülbelül 20 perc alatt megfőztem a cukkinikarikákat, aztán lecsepegtettem, és leturmixoltam. Hagytam kihűlni. Kivajaztam egy őzgerincet és szépen kibéleltem a salátalevelekkel. Aztán a cukkinipürét az összes hozzávalóval fakanállal alaposan összedolgoztam és a formába öntöttem, amit utána jól az asztallaphoz csapkodtam (persze talppal lefelé :) ), hogy a levegőbuborkák eltávozzanak. A formát vízfürdőbe tettem, vajazott alufóliával letakartam és 180 fokos sütőben 50 perc alatt megsütöttem, hústűvel ellenőriztem, majd 24 órára a hűtőbe tettem. Felszeletelve érdemes kínálni metélőhagymás tejföllel.

Ez egyébként klasszikusan előételnek való, és annak kiváló is. Nem túl karakteres, nem túl nehéz.

Padlizsánkrém:

3 kisebb fej padlizsán
1 közepes vöröshagyma
1 gerezd fokhagyma
fél ek. só
fél ek. natúr vegamix
1 tojás
és annyi olaj, amennyit a turmixolás közben felvesz (figyelem: olívaolaj használata ebben az esetben ti-los!!!)

Mindannyian ismerünk legalább öt elkészítési formát, de én ezt egy erdélyi nénitől hallottam, természetesen vegamix nélkül és kizárólag fa szerszámokkal elkészítve. Nekem ez ízlik a legjobban mind közül amit kóstoltam. Utána következik anyukám citromos fajtája.

A történet lényege, hogy miután a sütőben fél óra alatt puhára sült a padlizsán, felveszem a sütőt 250 fokra és a padlizsánokat a legfölső rácsra teszem és a héját szó szerint szénné égetem. Az egész krémnek ez a lényege. Ettől lesz természetesen füstös íze, ami elképesztően illik a padlizsán ízéhez. Amikor készen van, akkor egy tésztaszűrőbe kaparom és hagyom, hogy a leve kicsorogjon kicsit, mert előfordul, hogy keserűvé teszi a végeredményt. Utána konyhai robotgépbe teszem, amibe már bekészítettem minden hozzávalót az olaj kivételével. Amikor elkezdem turmixolni, akkor a beöntőnyíláson adagolom hozzá az olajat pont úgy, vékony sugárban, mint a majonéznél. Amikor a színe megváltozik, kicsit halványabb és habosabb lesz, akkor tökéletes. Utánkóstolok még, ha kell fűszerezem és több órát állni is hagyom tálalás előtt, hogy összeérjenek az ízek.

A salátát nem írom le, tulajdonképpen ezt is konyhája válogatja, én úgy szeretem a legjobban, ha többféle friss saláta van benne, újhagyma, kevés parmezánsajt, friss paradicsom, hámozóval szeletelt sárgarépa, egy kazal petrezselyem, balzsamecet, olívaolaj, só, bors.

A paprikadzsem elkészítését lásd itt.

Zsömlét nem volt időm sütni, úgyhogy készen vettem őket, félbevágtam és egy kis (vagy inkább sok) olívaolajjal meglocsolva megpirítottam. Egyszer láttam egy olasz pasit, aki olívaolajba mártva ette a száraz kenyeret valami hihetetlen jóízűen. Gondoltam nem árthatok vele :)

"Addigra már...

...a zab is kidugta a fejét odafönt a lankán, úgy simult a rögökre, amikor oldalról érte a nap, mint valami áttetsző, zöld selyemtakaró. Bújtak a kerti növények, egymás után, s Buzát megtanította asszonyát a kapálás titkaira. Miképpen kell meglazítani a földet a kapa élével, nem mélyen, hogy gyökeret metsszen, nem is sekélyen, hogy kárba vesszen a munka, de úgy, hogy nőjön tőle dúsan a növény, mintha csak tejjel s mézzel öntöznék. Erős harmatok hulltak éjszakánként, s nőtt tőlük a legelő füve, mint húzták volna. Telt hassal tértek meg esténként a juhok, s az újszülött bárányok ugrándoztak naphosszat a duzzadó erőtől. Mely erő duzzadt mindenben, aminek földben volt a gyökere. Rügyek pattantak, virágok bomlottak, csírák fúrták át fejükkel az avart. Fehéren világítottak a kökények fent a dombokon, s a nádas menti rétekre aranysárga szőnyeget borított a békavirág meg a gólyahír. A kőrisligetben ibolya virágzott s az illata egészen a házig elért."
Szerintem én a születésbe vagyok szerelmes, és az egész posztot csak emlékeztetőül szánom, ráadásul jórészt magamnak, hogy még nyár van. Hogy miért? Mert tegnap este - nyár dereka ide vagy oda - visszavonhatatlanul éreztem az őszillatot. Ennek tiszteletére kezdetét veszi a gyógynövények és termések begyűjtése. Citromfüvet, levendulát, zsályát, rozmaringot, borsmentát, kakukkfüvet, zellerzöldet mélyhűtőbe, szárítva, teának és fűszerolajnak, mandulát, mogyorót és diót a süteményekbe, szilvát lekvárnak (idén rummal és gyömbérrel), és a paradicsomszószt, pürét ilyen-olyan fűszerkombinációban, padlizsánt vinettének, körtét szintén lekvárnak, a tavalyi nagy sikert aratott kakukkfüves és citromfüves változatban.Begyűjtöttem néhány dolgot:) Tetszetős mélylila, már majdnem ébenfekete padlizsán, zeller, karalébé, paradicsom, paprika, és fűszerek, oregánó vagyis szurokfű, citromfű és tárkony. Többre nem volt időm azalatt az egyetlen, áldásos és termékeny óra alatt, amit a fiúk bringázással töltöttek. A zöldeket szépen átpermeteztem egy nagyon gyenge vízsugárral, csokorba kötöttem és fellógattam a mandulafára. A citromfűből kizárólag teafüvet készítek, ami kiváló nyugtató és antibakteriális-antivirális hatású. A tárkony sültek mellé frissen is isteni, de én levesben szeretem a legjobban. Illetve fehérborecetbe téve zamatos-nyárízű salátaöntetet is fogok belőle csinálni. Az oregáno felhasználási lehetőségeivel egy lexikont lehetne megtölteni, ezért ezt a lehető legtöbb formában hasznosítom. A zsályát teaságra és sülthúsízesítésre ítélem, de neki van még egy feladata, nálam elsőszámú gnocchi-ízesítő, fokhagymával pirítom olívaolajon és ebben forgatom meg a frissen kifőzött tésztát..hmm...holnap ez lesz ebédre :)

Látjátok ezt?

Micsoda szín???? Szinte felháborító nem? :) egyáltalán nem erre készültem ma, de ennek a paprikának nem tudtam ellenállni. Főleg, hogy egy recept kipróbálása miatt hetek óta próbálok kápiapaprikát találni, mely csoda megfelelő helyettese lehet a kaliforniai paprikának. Gyorsan vettem is belőle két és fél kilót. Hogy miért vettem? Hát mert őszintén megmondom, s csak nagyon halkan suttogom, hogy paprikaőnagysága meg ne sértődjék, rettenetes-véres-verítékes munkába kerül jó minőségű, keményhéjú, lédús, roppanós paprikát rittyenteni. A mi földünkben ez annyit jelent, hogy sok hűhó semmiért. Az a néhány amit befalunk ugyan megsértődni már nem tud, de a szelleme se kísértsen :) Igen kényelmes teremtés, azt szereti, ha folyton vizes a földje és egyfolytában süti a nap, de nem akármilyen ám, nem az égetős, hanem a lágyan melengető fajta. nane...Elveimmel ellentétesen tehát, de ráraboltam egy kevés kápiára és megfőztem chilis-édes paprikakrémnek. Holnap debütál a szülinapomon előételként. Sajtokkal fogom tálalni de a bátrabbak jó minőségű étcsokival is megkóstolhatják. Amint leszálltak rólam a sáskák, megosztom a receptet is, egyenlőre itt a képe, mindent elárul, a recept már csak szócséplés :)

...de azért idekívánkozik, főként, hogy éppen pont most is ezt falatozom. Szombat óta gyakorlatilag megváltoztak alapvető szokásaim. Korábban például este, miután lefeküdtek a gyerekek mindig megkívántam egy nagy bögre langyos, tejhabos tejeskávét. Ennek azonban úgy tűnik vége :) mikor elhangzik az altató, nekem már a szundít a labda meg a síp versszaknál csak a sajtok és a paprikadzsem jár az eszemben...

Néhány dolgot megváltoztattam az eredeti recepthez képest, de úgy érzem ez csak még tökéletesebbé tette az amúgy is frenetikust. Szóval a recept:

1,5 kg gyönyörű színű, roppanós kápia paprika
2-3 db fűszerpaprika (én a kertben termett kicsi, nagyonerős, nagyonméregzöld fajtát választottam)
1 pohár almaecet
0,5 kg cukor

a paprikákat kimagoztam és apróra vágtam, majd egy nagy pohár almaecettel feltettem főni és alacsony hőfokon úgy 30-35 percig főztem. aztán az egészet leturmixoltam és egy szűrőn átpasszíroztam. visszatettem a lábasba és hozzáadtam a cukort, ezzel még alacsonyabb lángon 45 percig főztem és úgy 5 percenként átkavartam. Ennyi az egész. Lehűtöttem, kifertőtlenített csatos üvegekbe töltöttem. A hétre már vannak vendégeim is, akiknek mindenképpen feltálalom illetve vannak vele szendvicsötleteim is.

...

...őszintén bevallom, nem nagyon hittem benne. A fűszerek összetétele megengedett némi fantáziálást, de a cukkini állagával kapcsolatban voltak kétségeim. Miután egy napig a kamrában állni hagytam, ma délután nem bírtam tovább és feltéptem egy üveggel az elkészült savanyúságból. Az eredmény félelmetesen jó :) A zöldség roppanós maradt, az íze tökéletesen illeszkedik vadhúsokhoz és szimpla hétköznapi húsételekhez egyaránt. Pont elég édes, pont elég savanyú, pont elég sós és pont elég pikáns. Semmi túlzás, szimpla tökéletesség. Éljen a gasztrokémia.

A hozzávalók tehát:

3 kg cukkini
60 g só (én a DM-ben kapható rózsaszín kristályos fajtát használtam)
450 g cukor
5 dl jó minőségű fehérborecet
100 g tormagyökér
200 g mogyoróhagyma (a recept szerint, amit én vöröshagymával helyettesítettem)
2 ek. mustármag
1 ek. szemes fekete bors
8 babérlevél
4 csípős paprika
1 ek. borókabogyó
2 csomó kapor

(az előző posztban lévő kollázsban, a tányéron láthatóak a fűszerek )

A cukkini végeit levágtam és a héját nagyjából lehántottam, mert ezek már nem a pici zsenge darabok voltak, azokat inkább frissen érdemes elfogyasztani. Én a lóméretűeket használtam, amiknek nem túl szép és vékony már a héja. Kiszedtem a magokat, negyedeltem és 1 centi vastag darabokra vágtam. Nagy tálba tettem, ráöntöttem a sót, a cukrot és a borecetet és egy éjszaka a hűtőben állni hagytam. Másnap leszűrtem, a levét pedig a fűszerekkel felforraltam, és tíz percig rotyogtatva főztem. Hagytam kihűlni, aztán a jól kifertőtlenített üvegekbe rétegezve beletettem a cukkinit és a fűszereket és felöntöttem a levével, annyira, hogy ellepje. Csírátlanításképpen egy lábasban hideg vízbe állítottam az üvegeket és 15 percig 80 fokon főztem a kész, beüvegezett savanyúságot.
Hajrá! Rettentő kevés munka és a végeredmény lélekzetelállító. A hétvégi őzpörköltes gasztrosétánkig repített vissza, elképzeltem, hogy a vadgombás pörkölt mellé ezt eszem...hagyjuk is, teregetnem kell :)

Dor

Tudjátok mi az a dor? Illetve ez rossz kérdés mert egészen biztos, hogy tudjátok, hogy ismeritek ezt az érzést, talán inkább azt nem tudjátok, hogy így hívják. Vagy legalábbis, hogy a román nyelvben így hívják. Én is csak egy nagyon különleges könyvből tudom. Utoljára úgy öt évvel ezelőtt volt könyv rám ilyen hatással, pedig nagyfogyasztó vagyok. A különleges könyv címe: A trieszti gyors. Egy leárazáson vettem, megakadt rajta a szemem ajándékvásárlás közben, megnéztem az árát és majdnem felröhögtem. Kettőszáz forint volt. Azonnal megvettem. Ahogy megfogtam, tudtam, hogy nem hagyhatom ott és nem csalódtam a megérzéseimben. Több ponton is menthetetlenül tapadok ehhez a könyvhöz, valamiért úgy érzem, hogy nem csak pusztán nekem olvasónak jelent valamit, hanem egyenesen rólam szól. Mintha mindent ismernék, amiről ír, de nem akárhogy ám, nem elmondásokból, nem mások emlékeiből vagy ismeretterjesztő filmekből alkotott képek alapján. A képek bennem vannak. Ahogy olvasok Brassóról, a Kárpátokról, a ciberelevesről, a női erőről és bátorságról, a családról, a hagyományokról és azok tiszteletéről, mintha az egész én magam lennék. Ezekből, összegyúrva. Éreztem ez már egyszer, a vicc az egészben az, hogy Wass Albert Kard és kaszájában, ott én voltam Virág. Én voltam a nő, akinek a keze nyomán élet és étel terem, aki után csak úgy csattannak a kevés szóból faragott, lényegretörő mondatok, aki mélyen ismeri a természet bölcs titkait és meghallja saját ösztöneinek hangját, megérzi erejét. Én voltam. Míg olvastam, én voltam ez a nő. Mióta kiolvastam, azóta pedig küzdök, hogy én legyek ez a nő. De most nagyon elkalandoztam. Szóval a dor egy nagyon furcsa érzés. Megmagyarázhatatlan epekedés, leírhatatlan kiindulóponttal rendelkező, elementáris erejű. Mögötte a lélekben egy időre bánat és sóvárgás marad. Gyerekkoromban sokszor éreztem, aztán elmúlt. A második terhességem elején jött elő számtalanszor, és az is elmúlt. Aztán tegnap este egyszercsak megint éreztem. Legnagyobb megdöbbenésemre a kertben sétálva. Szeretek a szürkületben kiszökni hátra, az óriási diófa takarásába a fiúk és a zsivaly elől. Elmorzsolok egy paradicsomlevelet az ujjaim között, hogy érezzem a illatát és emlékezzem. Leszedem az érett példányokat, kitépek egy-egy gazt, mindenre vetek egy pillantást és közben a fáradt gőz helyére csendet, nyugalmat és földillatot engedek. Ebből a merengésből az ébresztett föl, amikor megláttam a cukkinitöveket. Nem hittem a szememnek. Hálás vagyok neki, hogy kibillentett a mélabúból amit a dor okozott, de azért ez már túlzás :) Mindenhol lesnek rám. Ezért most nagy adag édes-savanyú cukkini készül belőlük. Tudom chilizést és fűszernövényezést ígértem, de megint győzött a cukkini.
Ja és bocs az obszcén cukkinis fotókért, magam is már csak a kollázsban realizáltam :)

A könyv tiszteletére egyébként hétvégén egy remek fogást készítettem, mit ad isten cukkiniből, de az egy isteni pirog lett zöldsalátával, és annak a receptjét is feltétlen leírom, kár lenne kihagyni.